A NATO agresszió áldozatainak tiszteletére megtartott megemlékezésen Aleksandar Vučić, Szerbia Köztársaság elnöke a következő szavakkal fordult az egybegyültekhez:

„Tisztelt egyházi főméltóságok, Bosznia és Hercegovina Elnökségének tisztelt elnöklője, Szerbia Köztársaság és a Boszniai Szerb Köztársaság képviselőházainak elnökei, Szerbia Köztársaság és a Boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnökei, mindkét kormány tisztelt miniszterei, kedves vendégek, barátaim, a szerb nép képviselői Montenegróból, Észak Macedóniából, Horvátországból, köszönöm, hogy ma este együtt vagyunk mindannyian, ami azt bizonyítja, hogy a szerb nép szellemisége törhetetlen és legyőzhetetlen.

Naponta egy gyermek áldozat és ennél több is. Ez az 1999-ben bekövetkezett NATO-agresszió legnehezebb, legfájdalmasabb, legfájóbb adata. Megölték őket, pedig semmit nem vétettek, nem is védekezhettek, elvették jogukat az igazságosságtól és az élettől is.

Soha senki nem felelt ezért a bűntettért, ami súlyosabb minden bűncselekménynél. Senkit sem vontak felelősségre a 2 500 civil áldozatért, az elesett katonákért, rendőrökért, akiknek csak annyi volt a „bűnük“, hogy önmagukat és hazájukat igyekeztek megvédeni. Soha senki sem felelt a több mint 6 000 sebesültért.

Ezt egyszerűen lehetetlen megmagyarázni, ma, 22 évvel az agresszió után, nincs magyarázat minden igyekezet ellenére, sem oka, sem értelme. Csak a nevek emlékeztetnek erre az el nem múló bűnre.

Miljana Milić, tizenöt éves,

Vladimir Milić, tizenkét éves,

Miomir Mladenović, tizennégy éves,

Dragan Dimić, három éves,

Julijana Brudar, tízéves,

Olivera Maksimović, tizenkét éves,

Miroslav Knežević, tizenhárom éves,

Dajana Pavlović, ötéves,

Stevan Pavlović, nyolcéves,

Marko Simić, kétéves,

Milica Rakić, három éves,

Ivan Ivančić, hét éves,

Marko Ivanović, három éves...

Következik még 89 név. És nem csak szerb nevek.

A puszta gyilkolás értelmetlensége nem válogatott. Az Ahmetaj és a Hasani családok tizenhat 2 – 17 év közötti gyermekét ölték meg, amikor hazafelé, Prizrenbe tartottak egy menetben.

Mindezt Nyugaton egy egyszerű címmel magyarázták: „tragikus tévedés“. Marko Roglić, Milan Ignjatović, Gordana Nikolić, Irena Mitić, Milica Stojanović, Bojan Tošović, Branimir Stanijanović, Sanja Milenković halála még egy milyen magyarázatot sem érdemelt meg.

Az ő haláluk azok számára, akik az életüket kioltották, nem volt sem tragikus sem tévedés. Csak magyarázkodás, hitvány magyarázkodás.

Mindez szándék, világos döntés volt, ez egy rögtönítélő bíróság ítélete volt egy ország, a lakosai és gyermekei felett.

Ezért ma nem keressük az 1999 tavaszán történtek megfelelő minősítését. Bűncselekmény, súlyos és szörnyű bűncselekmény történt. Agresszió. Nem bombázás, beavatkozás, kampány, hadművelet. Agresszió történt. Egy szuverén ország elleni támadás, az ENSZ határozata nélkül, hiszen erre nem volt ok, mert az akkori Jugoszlávia nem támadott meg szomszéd országot vagy NATO tagországot.

Szerbia, illetve a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság senkit sem támadott meg akkor. Minket ért támadás, egyetlen céllal. Hogy győzedelmeskedjenek, hogy öldököljenek és a végén, hogy elvegyék országunk területének egy részét.

És bármennyire is elemezzük ma a történteket, bármennyire is keményen és önbírálóan vizsgáljuk az akkori politikát, az akkori vezetőséget, világos, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, Szerbiát kész tények elé állították, gyakorlatilag nem volt választási lehetősége. Kegyetlen választás: vagy elveszítjük területünk egy részét, az ottani lakossággal együtt, vagy bekövetkezik a szerb állam, a szerb szellemiség és identitás, erkölcsének, tisztességének a teljes megsemmisülése. A vereség elkerülhetetlen volt. Tizenkilenc hatalmas ország megtámadott egy kis országot, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot. Szerbiát és Montenegrót. Noha a két független ország egyikében erről nem tesznek ma említést, ezek tények. A kis ország, a kis országnak a népe bemutatta a tizenkilenc hatalmasnak mit jelent az, ami a legfontosabb: a tisztesség, az erkölcs, a szabadság iránti szeretet, az, amivel egy nép rendelkezhet.

És ne felejtsük el az igazságosságot. A tizenkilenc hatalmas ma katonai sikerről regél, kerüli a válaszadást a kérdésekre, miközben a kis nép, amelyik csak számbelileg kicsi, de méltóságteljes, szomorúan és könnyezve emlékezik az ellenállására, a tizenkilenc könyörtelen és dölyfös elleni harcra.

Sokat veszítettünk, apáinkat, testvéreinket, házastársainkat, gyermekeinket, de tisztességünket, szerb szívünket megőriztük, ami az örök és letiporhatatlan Szerbiát oltalmazza.

Elveszítettük gyermekeinket, embereket veszítettünk, elveszítettük a területünk egy része feletti ellenőrzést, a tönkretett infrastruktúrán és a gazdaságban okozott károk milliárdnyi nagyságrendűek.

Egy meggyötört és megsemmisített ország teste maradt meg, egy széthulló, kiszipolyozott, kifosztott, megviselt, kietlen és bűnös országé, amelyet megbüntettek nem csak azért, ami a kilencvenes években, hanem az egész történelme során történt.

Egy olyan országé, amelynek tíz évvel az agresszió után sem volt ereje felállni, felegyenesedni, amely a hallgatásán kivül mást nem tudott tenni, vagy csak annyit, hogy leszegett fejjel alázatosan bocsánatért esedezett mindenért, még a saját halottaiért, halott gyermekeiért is.

Ma Szerbia nem az a tönkretett, meggyötört, elpusztított, kiszipolyozott ország.

A mai Szerbia visszanyerte erejét és méltóságát.

A mai Szerbia nevén nevezi a történteket.

Egy olyan Szerbia, amely hátat fordított a háborúnak, a vereségeknek és cselekedni kíván.

Amely felállt, a saját lábán jár és saját hangján szólal meg.

Egy olyan Szerbia, amelyet meghallgatnak, ha nem is hisznek neki. Amely fejlődőképes és nem egy probléma része. Szerbia a megoldás - és mindent megteszünk, hogy az is maradjon - , amely országként a békés életet és a megértést kívánja lehetővé tenni az egész régió számára.

Ez Szerbia ma, az ország, amely akkor, amikor a világon több a bomba, mint az oltóanyag, nem bombákat, hanem vakcinát küld a régióba. Készen áll gyártani az oltóanyagot, ez néhány hónapon belül be is fog következni, nem csak a mi szükségleteinkre, hanem másokéra is, az egész Balkán térségében.

Készek vagyunk segíteni és segíteni akarunk.

Arra viszont nem vagyunk készek, hogy hallgassunk, hogy ismét megalázzanak bennünket. Erre nem csak az áldozataink emléke hatalmaz fel bennünket, hanem az a tény is, hogy már régóta nem másokat figyelünk és nem másokban keressük a hibát, nem másokat okoluk, hanem magunk felé is fordulunk.

Beismertünk minden vereséget, minden bűncselekményt, amit valaki a nevünkben elkövetett, elismertünk minden tévedést és téves politikát.

Többé semmi olyant nem teszünk, ami másokat fenyetne.

Dolgozunk, dolgozunk, dolgozunk és növekedünk, erősödünk azzal a meghatározott céllal, hogy a legjobbakká váljunk a gazdaságban, az oktatásban, az egészségügyben, a kultúrában, a tudomány és a sport területén …

Biztonságban kívánjuk érezni magunkat országunkban. Arra törekszünk, hogy a katonaságunk erősebb legyen, mint amilyen abban a bizonyos kilencvenkilencben volt.

Hogy ne kerüljünk soha többé olyan helyzetbe hogy valaki a gyermekeinket gyilkolja, rombolja országunkat és elűzi népünket.

Szabadok kívánunk maradni, saját magunk akarunk rendelkezni sorsunkról, nem történhet meg soha többé, hogy valaki mindent elvesz tőlünk a semmiért cserébe. Semminek nevezem azt az ötletet, és ameddig csak szükséges lesz, ezt ismételni fogom, hogy egy nagy semminek nevezhető bizonyos hatalmasok, tehetősek és kiszolgálóik ötlete, amely szerint „Koszovó“ ismerjen el bennünket és mi is „Koszovót“.

Nincs szükségünk erre az elismerésre. És nem kapják meg Szerbiától azt, hogy eltiporják áldozatainkat, történelmünket, múltunkat és jövőnket.Értelmes, jóindulatú és felelős emberek válaszát fogják megkapni. Szükségünk van a kompromisszumra. Szükség van arra, hogy teljesüljenek mindazok a kötelezettségek, amelyeket mi is és Pristina is vállaltunk, de csak mi teljesítettük.

Ez nem a mi szeszélyünk. Nem ábrándozás valamilyen eljövendő szerb világról, amit majd létrehozunk.

A mai körülmények között is, amikor Nagy Albánia létrehozásával fenyegetőznek, amikor kijelentik, hogy nem fog megvalósulni a Szerb Községek Közössége, meg kell hogy őrizzük nyugalmunkat, gondoskodnunk kell a Koszovón és Metohijában élő szerb népünkről, de a hatalmasoknak világosan a tudtára kell adnunk, hogy immár nem vagyunk gyengék, meg tudjunk őrizni, ami a miénk és másét nem bántjuk. Szerbia soha sem lesz egy marék zab egy nagyvilági varjú számára sem, amelyik szívesen felcsipegetné. Azok pedig ne fenyegetőzzenek, akik kihasználták a tizenkilenc dölyfös és kegyetlen erejét és hatalmát. Kérem őket, hogy ne fenyegetőzzenek! Nehogy azt gondolják, hogy Szerbia összeroppant és nincs ereje a válaszra. Kérjük önöket, albán szomszédainkat, hogy ne fenyegetőzzenek. És azokat is, akik már bemutatták kegyetlenségüket Szerbiával szemben, hogy ne segítkezzenek ezekben a fenyegetésekben. Csak ennyit kérünk, semmi mást.

A békefelhívásokra, a kompromisszumokra való felszólításokra viszont válaszolni fogunk, mindig jóindulattal, mert nem szeretnénk ismét legyilkolt gyermekeket látni. Nem szeretnénk azt sem, hogy mások gyermekei váljanak áldozattá. De ne becsüljétek le Szerbiát, ne nézzetek ránk olyan szemmel, mint 1999-ben!

Szerbia ma sokkal erősebb. Szerbia ma már nem megosztott, ma már egységes, egyesült ország. Szerbia ma mindenben jobb és erősebb, mint 1999-ben volt, kezdve a gazdaságtól a katonaságáig. Mi soha senkit sem fogunk fenyegetni, csak annyit kérünk, hogy legyetek tisztelettel irántunk, semmi többet.

Mi ma utakat építünk, amelyek összekötnek bennünket egymással is, a régióval és a világgal is. Az év végégig nyolc autópálya építésén dolgozunk tovább, valójában az egész Balkán, és nem csak Szerbia nyolc gyűjtőerén, a béke és az együttműködés nyolc útján.

Csak bolond ember cserélné fel mindezt háborúért, halott gyerekekért, rombolásért, új veszteségekért. És igenis, a lehető legközelebbi kapcsolatokat akarjuk azokkal, akik e szép Szerbia elleni agresszióban részt vettek, már régen megbocsátottuk ezt, de nem fogjuk, soha nem fogjuk elfelejteni, ami történt. Ezt ne is várják el tőlünk. Ezen az egy napon minden évben emlékeztetni fogjuk magunkat és önöket is. Önöket, a tizenkilenc leghatalmasabbat, legerősebbat, hatalom és erő tekintetében a legnagyobbat, becsület és erkölcs tekintetében nem éppen a legnagyobbat. Emlékeztetni fogjuk önöket és magunkat is, éppen azért, hogy mindez soha többé ne ismétlődjön meg. Nem esetünkben, hanem a világ egyetlen szabadságszerető népének az esetében sem.

S ha felajánlást tudunk tenni, akkor az így hangzik: készen állunk arra, hogy az egész Balkánt győztessé tegyük, hogy itt mindenki győztes legyen, készen állunk erre mindaddig, amíg senki sem próbálja meg csak a szerbeket vesztessé tenni.

Az ehhez vezető út egyáltalán nem nehéz.

Csak az kell, hogy tiszteljük és megértsük egymást, és ne kíséreljük meg megalázni egymást.

Hogy ne bántsuk azt, amit mindenki nehezen, véráldozatok árán fizetett meg. A szabadságot. Mi szerbek tudjuk, mi a szabadság ára.

Jogunk van a szabadságra, hogy őrizzük és hogy emlékezzünk a benne rejlő áldozatokra is.

A mi szabadságunkban benne van az összes veszteségünk, benne van az életünk, benne vannak a gyerekeink. És benne vannak a hős pilótáink életei is, Košara és Paštrik óriásainak az élete, az ártatlan, teljesen ártatlan gyerekeink élete is, akiknek csak az volt a bűne, hogy Szerbiában éltek.

Túlságosan nagy ár ez, hogy hallgatnánk róla.

Ez azt jelentené, hogy készek vagyunk még egy vereségre, még egy megalázásra.

De nem.

És amikor majd mindenki hallgat, mi ismét beszélni fogunk erről.

Egy gyerek egy nap, kicsit több is. Ennyi gyerekünket öltek meg. Az agresszió alatt, amit önök sem értettek, hogy miért teszik.

És ismét beszélni fogunk erről, épp ezért, hogy ne történjen meg velünk ismét.

Különleges alázattal teljesítjük a kötelességünket, hogy tisztelettel adózzunk minden ártatlan szerb áldozat emléke előtt, akik a haza oltárán áldozták fel életüket, mind a civilek, mind a hős katonák és hős rendőrök, Košara, Prizren, Mitrovica hősei előtt.

Nekünk szerbeknek Koszovóban és Metóhiában az élet a Keresztútra, a Via Dolorosára hasonlít, mintha utolsó erőnkkel kapaszkodnánk felfelé a Golgotára vezető úton, de nem lennénk szerbek, ha nem lennénk képesek arra – mint ahogy a szerb népi eposz is üzeni - hogy szörnyű helyen is létezzünk, helyt álljunk.

És most itt ma, ma este egy fontos mondattal zárnám. Európa talaján létezett egy Szerbia, amely ma erősebb, mint bármikor, itt létezik most egy megtörhetetlen, meginhathatatlan, le nem igázható és soha le nem igázott Szerbia.

Örök dicsőség a NATO agresszió minden áldozatának, kiáltsuk együtt, hogy éljen a szabad és büszke Szerbia! – mondta beszédében Vučić államfő.

Forrás: www.predsednik.rs

Fotó: www.predsednik.rs